Hogy egy mű – miután elkészült és nyilvánosságra
került –, hordoz-e a néző számára is értelmezhető szakrális üzenetet, az minden
esetben titok. Soha nem lehet igazán programszerűen elhatározni az alkotás
folyamatában azt, hogy szakrális mű lesz-e, vagy sem. A tervszerű szándékosság
sokszor kudarchoz vagy modorossághoz vezet.
Az alkotótevékenység közben a
művész maga kerülhet olyan transzcendens tudatállapotba, mely megjelenik a
munkájában is, azonban a befogadó fél, azaz a néző érzékenysége, látásmódja,
intuíciói, asszociációja, és empátiája szükségeltetik ahhoz, hogy a szakrális
üzenet célhoz érjen. A kortárs művészetekben a szakralitás eltávolodott a
hagyományos szimbólumrendszerektől, azok a reális ábrázolásától, sokkal inkább
egyfajta belső látás felé tolódott el a hangsúly, és a belső vízió képeinek
megjelenítése, illetve közvetítése a cél.
Az alkotáson keresztül valósul a
transzcendens élménnyel való szembesülés, mely sok esetben igen mély katarzist
válthat ki a szemlélődőből. A templomokban és egyházi épületekben nagyon kevés
absztrakt ábrázolás látható, aminek az is lehet az oka, hogy bár a mai művészet
egy elvonatkoztatott vizuális megjelenítést alkalmaz, a mai befogadók ezzel
szemben sokkal inkább a figurális ábrázoláshoz ragaszkodnak.
A művészek egészen másként gondolkodnak a szakrális vetület megjelenítéséről, mint a hívők nagytöbbsége.
A nagyobb, történelmi egyházak hívői még mindig erősen kötődnek a
hagyományaikhoz, és a szakralitás hagyományos, figurális megjelenítéséhez.
Kovács Rhewa Andrea
