A szakralitás mindig jól meghatározható, központi
szerepet foglalt el az alkotóművészetben. A kortárs művészeten belül azonban nagyon
tágan értelmezhető a szakrális művészet fogalma. Ma nem egyértelmű, hogy a
kortárs műalkotások közül melyek tekinthetők szakrálisnak vagy profánnak. A jelenkorban
már nem kizárólag a templomi művészetet tekinthetjük szakrálisnak.
A szakrálissal foglalkozó, vagy a szakrálist kereső műveket is ide sorolhatók, akár
felszentelt térben, akár egy városi közterületen, akár világi múzeumban vagy
galériában jelennek meg. Egy műalkotás akkor tekinthető szakrálisnak, ha
sugározza a szentség erejét és azt az emelkedettséget, mely a magunkba
fordulásra, töprengésre és megtisztulásra késztet. Valójában persze ezek a
kritériumai minden igazi műalkotásnak, tehát tágabb értelemben minden művészi
értékkel bíró alkotás szakrális töltetű is egyben.
Az alkotó szempontjából azonban kérdéses, hogy egy ilyen mű megalkotásához elegendő-e csupán az áhítat.
Egyes vélemények szerint maga az alkotótevékenység is egyfajta imádság, és ha a
mű kvalitásában is megfelel a művészi igényeknek, akkor méltán nevezhető
szakrálisnak.
Természetesen nem minden nagy tehetségű művész alkot szakrális
művet, ahogy az sem állítható, hogy egy középszerű alkotó nem képes egy nagyon
emelkedett, szakrális töltéssel rendelkező alkotást létrehozni. A művészettörténetben
számos olyan világhírű alkotás fellelhető, melyet közismerten nem hívő művész alkotott,
mégis, a néző, akár a hívő néző számára szakrális műként funkcionál.
Kovács Rhewa Andrea
