A huszadik század végére megszűntek az attribútumok
egyetemessége, amelyeket a művész úgy használhatott, mint régen, amikor azok mindenki
számára tisztán értelmezhetőek és olvashatóak voltak. Mára az alkotó saját
vizuális nyelvezetét és jelképrendszert dolgoz ki, és abban a közegben alkot.
Ennél is fontosabb azonban, hogy a nézőt ez az egyéni látásmód megragadja-e,
fel tudja-e dolgozni az információt, illetve képes-e azt a helyén és annak
funkciója szerint értelmezni.
A csendes szemlélődés eredménye a mű spirituális terébe való belépés, illetve a művészet igazi csodája; a kép ablakot nyithat a
transzcendensre. Ezzel egyfajta kötődés alakul ki az alkotó, az alkotás, és a
szemlélő között, melyben a néző az értelmezés és befogadás folyamata alatt mintegy
társszerzővé válik.
Szakrális töltetű alkotások esetében a teofánia jelensége sem ritka, mely mély, és bensőséges
élményt jelent a néző számára. Ezt az állapotot legjobban Bindes Ferenc soproni
plébános szavai jellemzik, aki szerint „…ilyenkor Isten ragyogásában napfürdőzhetünk”.
A szakrális jellegű, töltetű kortárs képzőművészetben esetek többségénél nem bibliai
jelenetek leképezésére kell gondolnunk.
Ezeket az elmúlt kétezer év már nagyon sok alkotásban megvalósította. Sokkal inkább meditatív, elmélkedésre ösztönző
művekre kell gondolni. Ezek a komplentatív alkotások belső csendet teremtenek,
mélyen spirituális jellegűek, és sok esetben lehetőséget nyújtanak a nézőnek
arra, hogy a szemlélődés imádságát a Teremtővel való dialógusként élhesse meg.
Kovács Rhewa Andrea
